A mesélő virágárus

A körúton mindig forgalmas volt az este, leginkább a nyári szünetek idején. Szerelmes párok andalogtak kéz a kézben, időnként csókot lopva. A családok is előmerészkedtek az augusztusi nagy melegben. Ilyenkor a lakás fullasztó fogságából kiszabadult kis lurkók egymást biztatva, szaladtak oszloptól-oszlopig, mintha, futóversenyre készültek volna. A csókot lopó párok mellett fújozva rohantak el, akik ettől szétrebbentek és kuncogva folytatták a sétájukat.

A virágárus is kitelepedett a boltja elé. Jól esett az esti hűvös fuvallat. Megszokott alakja volt a körútnak. Hat óra körül mindig kihozta a kis székét a bolt elé, arról figyelte az elhaladó ember csoportokat. Ilyenkor mindig picit megigazgatta a kötényét, majd a kendőjéből kilógó hajtincsét is rendre visszakényszerítette az alá. Sokan ismerősen köszöntötték. Az elmúlt fél évszázad alatt sok családot megismert.

Még kis tanoncként keveredett a körúton levő boltba és ott ragadt. A kerület virágárus kislányából, bölcs anyóka vált. Szőke göndör fürtjei, előbb szürkévé, majd fehér színűvé váltak, csak a hullámok maradtak rakoncátlanok, hiába az előrehaladott kor. Azok a tincsek árulkodtak a figyelmesebb vásárlónak, vidámságról, cserfességről, nevetésről és szeretetről…igen ezek az engedetlen tincsek már csak ilyenek voltak. Ezért rejtette a néni az utóbbi időben a kendő alá őket, hiszen mégsem járhatta ennyit megmutatni a lelkéből. igen azok a rakoncátlan tincsek.... no meg a mosolygós meleg barna szemek.... A sokat látott szemek...

Szinte mindenki megnyílt a nevetős virágárusnak, aki a legnagyobb bajos időszakban is tudott jó tanácsot vagy vigasztaló szót adni a hozzá betérő kuncsaftoknak, a megvásárolt virág mellé.

Sokszor viccelődött azzal, hogy a virág kiválasztásból is lehet sejteni kinek mire kell majd az illatos növény, mégha nem is fecsegi ki az illető.

Ezeken a nyári estéken a szomszédos fagylaltozóból kiszökő gyermekek mindig mellé telepedtek, amíg a szülők egy- egy hideg frissítő itallal és komoly felnőttes beszélgetésekkel mulatták az időt. 

Ilyenkor a néni mindig mesélni kezdett a gyerekseregnek, ezek a mesék a bolti virágok életéből kerekedtek.

A gyerekek kedvenc meséje, kaktusz király és orchidea kisasszony kalandjairól szóltak. A mesék mindig úgy kezdődtek, hogy a virágbolt csendjében, amikor az üzlet bezárt a virágok életre keltek... 

Ma nem volt azonban mesemondó hangulatában ezért valami egészen más dologgal próbálta lekötni a kis csapatot.

Arról beszélt, melyik virágot miért szereti.

A gyerekek sorolták neki az általuk ismert virágokat, ő pedig mindről mondott valamilyen véleményt.

Most tessék a rózsáról mesélni, mondta egyikük, mire a néni nevetve megrázta a fejét, amitől a kendő picit hátrébb csúszott és a hullámos rakoncátlan tincsek azonnal újra előbújtak.

Hát rendben! - mondta, miközben újra visszaigazgatta a kendőjét, megfelelő pozícióba.

A rózsák a virágok királynői. -kezdett bele. Nem véletlen! Ugyanis nagyon nehéz velük versenyezni, ezért a virágtársadalomban nem is kedvelik őket. Irigyek rájuk! Ellenben a vásárlók annál inkább! Mert pont olyanok, mint az emberek, ezer színben pompáznak, minden szirmuk más, mindnek más az illata és mégis, ha megszagoljuk őket, becsukott szemmel is tudjuk, hogy rózsa illat, amit érzünk. A szirmaik alatt pedig ott a lelkük és minél több szirmukat veszítik el, annál közelebb kerülnek a véghez, pont úgy öregszenek, mint mi emberek. Mi is pont így veszítjük el a szirmainkat, az idő múlásával. A rózsa miközben csodálatos, aközben pont olyan szúrós is.... viszont messziről nagy tömegben egyformáknak tűnnek és csak akkor láthatjuk az igazi arcukat, ha közelebbről megismerjük őket…ugye mennyire hasonlítanak ránk emberekre? - kérdezte a gyerekeket, akik kíváncsian méregették előbb a virágot, majd a nénit. Nem igazán értették mit szeretne ezzel mondani nekik, de már nem volt visszaút, mert valamelyiküknek a szúrós részről, rögtön kaktusz király jutott az eszébe.

Azonnal be is kiabálta, megszakítva a néni gondolatait. 

-Na és a kaktuszok? Azokkal most mi van? És miért pont egy kaktusz a király a virágboltban? - kérdezte a többiek egyetértő bólogatása mellett.

A virágárus nagyot sóhajtott és belekezdett a mondandójába.

Az úgy történt, hogy a virágboltban a virágok különböző virág társadalmakban éltek. Az örökzöldek nem beszéltek a vágott virágokkal, mert azt gondolták azok csak rövid ideig vannak a boltban és mindenük a divat. Csillogó ruhát öltöttek, a masniktól és a celofántól pedig csak még beképzeltebbnek tűntek…vágott virágok voltak, akik a mának éltek. Legalábbis az örökzöldek ezt gondolták róluk. Ott volt még a szobanövények társadalma. Ők minden pillanatban arról dicsekedtek milyen megtisztelő feladat lesz egy-egy szobában központi dísznek lenni. Szerettek középpontban lenni, különlegesnek hitték magukat. Ők a zöld ezer árnyalatában pompáztak, de így is csak egy zöld egységet alkottak. Aztán ott volt a pálmák csapata, mert ők bizony csapatnak nevezték magukat és szinte egész nap csak lustán nyújtózkodva lesték a napot az ablakon keresztül. Nem is zavartatták magukat és eszükbe sem jutott versenyre kelni a többiekkel. Badarságnak tartották a körülöttük zajló nagy hűhót. Álmaikban, tengerparti homokban elterülő gyökerekkel napoztak és sós vízpára, hűsítette a leveleiket. Ott volt még a szárított virágok közössége, akik az elmúlásra emlékeztették a növényeket, beletörődve lesték fiatalabb virágtársaikat. Néha bölcselkedve meséltek az életről.

Az orchideák egy teljesen külön részen voltak, egzotikus külsöjükkel ámulatba ejtették a többieket, ők inkább csak egymással versengtek, amelyiken nem volt virágfüzér, csak az merengett szomorúan, a többiek vidám kacarászással töltötték a napot. 

És végül ott voltak a pozsgás növények és a kaktuszok. közöttük nem volt semmiféle versengés, sőt a kaktuszok, ha rossz napjuk volt azzal büntették a virágárust, hogy jól megszúrták őt. A virágok tisztelték az ellenállásukat, mert bár a rózsák is képesek voltak a szúrásra, de náluk a néni sok időt töltött azzal, hogy ezt megakadályozza, mégpedig úgy, hogy egy kis csipesszel lecsípte a töviseik végét, ezzel szelídítve meg őket. 

A kaktuszok a zöld növények táborába tartoztak, még úgy is, hogy tüskések voltak. A zord külsőjük miatt vezetőnek választották őket. A cserepes virágokat egyik csoport sem kedvelte. A vágott virágok lenézték őket, mert bár színesek voltak, az alakjuk nem volt elég kecses, a zöld szobanövények pedig, túlságosan kihívónak tartották őket. Nekik nem voltak elég zöldek. 

A művirágok közössége kapta a legtöbb kritikát. Az élő virágok nehezen értették meg a létezésüket. Természetellenes szépségük vagy éppen közönséges megjelenésük miatt a férfi vásárlók előszeretettel választották őket. Pedig még virágnyelven sem tudtak. Mozdulatlanul álltak a nagy vázákban, ugyanabban a testben, amiben megálmodta őket a “virágsebész” majd kiöntötte őket a műanyag gyárban, az ott dolgozó. Náluk egységesítve volt a külső, bár mind azt gondolták egyedülálló a kinézetük és a szépségük.

A boltban tehát minden világnak megvolt a helye és a beosztása. Egészen addig míg egy szép napon a virágárus át nem rendezte a boltot. A kaktuszok vezére az ablakba került a társaival együtt, pont az ott napozó és nevetgélő orchideák mellé. A kaktusz csodálattal bámulta a mellette álló szeplős virágot és beleszeretett. Egészen különös érzés járta át a szúrós testét, Hetekkel később megdöbbentő dolog történt. Egy kis apró virág kezdett kinőni a kaktusz kobakjából, mintha koronája nőtt volna. Csodás virág korona. A többi növény ámulattal nézte ezt a történést. Sosem láttak előtte ilyet. Az orchidea sem látta már csúnyának a kaktusz megjelenését, fenségessé tette a korona. Titokban ő is beleszeretett. A cserepes virágok sem érezték már magukat sehova sem tartozónak. Sőt az örökzöldek is tisztelettel nézték fel rá. Ekkor választották királlyá.

Az első rendelete a virágtársadalmak megszüntetése volt. Innentől kezdve nem léteztek csoportok, csak virágbolti virágok, akik közül minden este egynek mesélni kellett. Mesélni arról honnan jött, mit látott a világból, hogy jobban megismerhessék egymást. Csak a plasztik virágok lógtak ki a sorból, a hideg virtuálisan megalkotott, majd legyártott egyen szépségükkel, nem tartoztak a valódi virágok közé, és mesélni sem szerettek a múltjukról, talán mert szégyellték azt miből és hogyan teremtődtek meg. Nekik megmaradt a virtuális világ játszótérnek...

Lassan lebukott a nap a körút házai mögé. A teraszon üldögélő családok szedelőzködni kezdtek. A gyerekek is szép lassan elfogytak a virágárus körül. A néni még egy darabig figyelte a kiürülő utcát, majd a boltba lépve, szemügyre vette a virágokat. A rakoncátlan rózsákat megigazgatta a vázában, a kannában maradt állott vízzel megöntözte a cserepes virágokat. Még egy pillantást vetett a művirágokra, majd gondosan bezárta a kis virágbolt ajtaját.